Egyelőre megpróbálok masszívan lépést tartani a 2010-es filmes toplistákkal, ennek eredménye lett az Enter the Void, ami egy Quentin Tarantino nevű fickó top20-as listáján a tizedik helyre csimpaszkodott fel... azon a listán olyan impozáns alkotások is sorakoznak egyebek mellett, mint az Aranyhaj és a nagy gubanc valamint a Kéjjel-nappal vagy mi az isten, szóval nem kell hasraesni.
Nem mondom, az Enter the Void nálam is impozáns helyen áll eddig a 2010-es filmek körében. Ennek tulajdonképpen egyetlen oka van, mégpedig, hogy a tavalyi díjnyertes, agyonsztárolt, blockbuster filmek közül alig láttam párat.
Enter the Void
(2009)
- Volt már valaha testen kívüli élményed?
- Neked?
- Igen. Egyszer.
- És milyen?
- Először is, sokáig tartott elérni. Sokat gyakoroltam.
Na tehát, Tibeti halottaskönyv, megvan? Azért kérdem, mert nem lehet valami népszerű cucc, a böngésző helyesírás-ellenőrzője például nem ismeri fel. Csak nagy vonalakban: a léleknek a test halál utáni bolyongásával foglalkozik, amikor is először lepereg előtted az egész életed, aztán meg ráfókuszálhatsz a környezetedre, követheted őket, megnézheted őket dugás közben, satöbbi; de dumálni egy büdös szót nem tudsz majd velük. Aztán ha megunod, akkor eldöntheted, hogy miként születsz újjá. Mindezt a 15. perc környékén nagyon szépen megfogalmazza egy drogos faszi Japánban.
A drogdíler Oscart lelövik a rendőrök, és annak rendje és módja szerint kiszakad belőle a lelke, és ezzel kezdetét veszi a masszív két órás elszállás. Kvázi Oscar lelkévé válunk mi is, szinte elejétől a végéig az ő szemszögéből figyeljük a nyalánkságokat, például, hogy milyen szép embriópózba tekeredik, miután lelövik, vagy miként lesznek egymáséi a húga és a pasija, mialatt eredménytelenül próbálják elérni őket a srác halálhírével. Mialatt össze-vissza csavarog, egyfelől minden megy tovább, a húgának az életét kísérhetjük végig, másfelől pedig visszapörgeti az életét, mindenről asszociál mindenre, ömlik a tudatfolyam. Egyik visszaemlékezésében még egy középkorú nőnek szopogatja a mellét, pár pillanattal később már csecsemőként lovagol a bimbókon. Van, hogy a lelke belezuhan a gáztűzhely lángjába, hogy aztán a tesója petevezetékében kössön ki, amint azon éppen abortuszt eszközölnek.
Ha a Scott Pilgrimnél én le mertem írni azt a szót, hogy látványorgia, most verem a fejem a falba, mert itt aztán hatványozottan megy a vizuális kényeztetés. Egy tiszta pillanata nincs az egésznek, valahogy mindig szembejön velünk a pszichedelia, Gaspar Noé bizony a legistentelenebb szétcsúszók tiszteletbeli tagjává vált azzal, hogy ezt tető alá hozta. A legelső triptől a legutolsó jelenetig semmi sem bontja meg az egységet, két és fél óra tömény érzelemmentes kóválygás. Drámában sem szűkölködik az alkotás, mert a srácnak se az élete se a halála nem volt főnyeremény. Szépen lassan világok omlanak össze, mindez a fényárban.
Persze hogy botrányfilmről van szó, dúskálunk a szexben, nincsenek kitakarások, legalább fél óránként befigyel egy kóbor dugás, az utolsó tíz percről meg ne is beszéljek, ott súlyos átmászkálás történik a pornó világába, ihajjcsuhaj. Nyugodtan lehet mondani a védőnéniknek, hogy használják propagandaként a gyermeknemzés bemutatásánál... de ha már itt tartunk, akkor az abortuszt is nagyszerűen elénk rakják a pribékek. De ha már itt tartunk, az Enter the Void lényegében a Tibeti halottaskönyvet modellizálja, szóval vallástörténeti alapmű, emellett esélyes, hogy megdobja a DMT piacot is.
Első ránézésre mindez iszonyat öncélúnak hatott, és most is tartom, hogy én bezzeg sokkal jobb végeredményt hoztam volna össze. Az a két és fél óra rendkívül atmoszferikus, ha nem tetszik az első pár perc, nagy valószínűséggel nem a te világod, sebaj. Nem kell nagy csavarokra számítani, a lezárás valahol várható, ha figyeltél a kulcsjelenetnél. Mindenesetre ha egy merész, tabudöngető, már-már rendezői önimádatba csúszó finomság kellene, mert épp elfogyott a varázsgomba, akkor nosza rajta.
5/4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése