Bin-jip
(2004)
"Nehéz eldöntenünk, hogy a világ, melyben élünk, valóság-e vagy csupán álom..."
A Lopakodó lelkek rendezője Kim Ki-duk, akit a meglehetősen egyszerű nevén túl a híréért is irigylek, állítólag munkáinak zöme mestermunka, illetve egyedülálló filmélményt nyújtanak. A Bin-jip alapján utóbbit sem vitatom, ennél minimalistább alaptörténet számomra szinte nem is létezett, ennél kevesebb mondatot főszereplők még nem váltottak. Meglepő, annak legalábbis mindenképpen aki ennyire alultáplált a filmek területén, mint én. Miről is rizsázom?
Van egy tinédzser szép szál ázsiai legény, aki mindenféle szórólapot ragasztgat ki az ajtókra, és aki nem szedi le, az valószínűleg nincs otthon, tehát remek alkalom két gemkapoccsal felnyitni a zárat, betörni, megkajálni a hűtőben találtakból, tévézni, kutakodni. A srác valódi ws-teleshopos termék, egy személyben főz-mos-takarít, meglehetősen profi. Ahova betör, ott megalszik, ráncba szedi a lakást és másnap melózik tovább. Esetenként eltemet egy ottfelejtett családtagot. Úgy tűnik, a maga csendességében a végtelenségig képes lenne mindezt folytatni, de egy nap az egyik lakásban összetalálkozik egy jól helybenhagyott lánnyal, akivel lassan valamiféle kapcsolat alakul ki közöttük. Miután a srác megnyer egy golfcsatát a lány urával-parancsolójával szemben, elhagyják a házat, ketten folytatják mindazt, amit eddig láttunk.
Előre mondom, hogy aki arra számít, hogy az első negyed óra csak amolyan csendes felvezetés és ezután fel fogunk ébredni a töménytelen mennyiségű aranyköpésektől-, az inkább nézze a Való Világot, mert itt és most ebből kell gazdálkodnunk. Valahol olvastam, hogy minél többet beszél valaki itt, annál gonoszabb jellemmel bír, elárulom, a főszereplő lány és fiú makulátlan emberek a megszólalásaik alapján. Mintha két néma szellemmel lenne dolgunk. Talán ha megszólalnának, borulna minden, eltűnne a végig jellemző mélység. Mert az baromira itt van, mindennél többet mond a csend. (És mindennél kevesebbet a közhely.)
Ez pedig elképesztő dolog. Én pedig meglehetősen merész szavakkal dobálózom. Gondoljunk bele, egy film mindenféle fajsúlyosabb monológok nélkül! Csak a mozdulatok, a mimika, a gesztusok beszélnek, erre rásegít néhány golflabda, és a zene. Folytonosan visszatérő motívumok szervezik az egészet, mégsem fullad unalomba, a játékidő pontosan kiszabott, aminek meg kell történnie, az megtörténik. A film felénél a szerelmespárt elszakítják, azt hinnénk, hogy innen kesergés következik, de nem, mindennek célja lesz. A helyenként megjelenő morbid humor sem lóg ki, például amikor a srác megbütyköl egy játékpisztolyt, ezután egy kisgyerek azt az anyjára fogja, mert azt hiszi, ugyanolyan rossz, mint volt. Hát, Ön nem nyert!
És nem győzöm ismételni, pofonegyszerű alapokkal rendelkezünk, minden összefoglalható lenne alig két-három szóban, és úgy bomlik ki, mint bármi, ami ki szokott bomlani. Teljesen elüt mindattól, amit eddig én film alapján értelmeztem, amit látunk, az a minimalizmus csúcsa, ami semmiféleképpen nem kíván maximalizmusra törekvő beszámolókat. Nézni kell, aztán pedig leülni és kicsit megrágni, amit kaptunk. Amit viszünk magunkkal, hiszen nem adnak a szánkba semmit az égadta világon.
Sokan világmegváltó, borult csavarokkal rendelkező filmekre vágynak, erre ez a Kim Ki-duk megmutatja a szépséget, ami most elvitte az egészet. Mennyire más szempontból rakta össze, mint amit általában elvár az ember. Hihetetlen. Elsőre
5/4,5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése