127 Hours (127 óra)

Minden magára kicsit is adó filmkritikus(nak látszó) blogger tuti, hogy eddigre telekürtölte világot azzal, hogy James Franco mekkora színész, és hogy mennyire kijár neki az Oscar- ha éppenséggel nem ez megy, akkor az ominózus szabadulásról zengedeznek. Erőt veszek magamon, azért se fog innen is ez csepegni!

127 Hours

(2010)

imdb

-Igaz, hogy annak ellenére, vagy talán épp azért, mert egy kurva nagy hős vagy, senkinek sem mondtad el, hogy hová mész?
-Igen, így igaz.
-Senkinek?
-Senkinek.
-Upsz...

Minden úgy kezdődik, ahogy kezdődnie kell, iszonyatosan laza zenei aláfestéssel, osztott képernyővel indít a film, melynek rendezőjét műveltebb körökben igazi rocksztárnak szokás nevezni, mert az ő (Danny Boyle) fia-borja például a Trainspotting, a 28 nappal később és a Gettómilliomos- egy péntek este a főszereplő srác kocsiba pattan, kamera, hátizsák, uccu a kanyonba! Szombat reggel azon kapjuk magunkat, hogy biciklivel hódítja a természetet, továbbra is elsőosztályú zenével, egy párbeszéd nem zajlott még le, de máris imádnivaló a figura, hatalmasat bukik a cangával, de jót röhög magán. Mindössze negyed óra kell ahhoz, hogy egy életre megkedveljük, és idegenvezetőnkké avanzsáljuk, annyira megbízunk benne.

A 15. percig hagynám, hogy kalauzoljon, onnantól viszont kalap-kabát, mert Aron életében először igazán elszúrja: bezuhant egy szakadékba, jobb karját egy hatalmas kő és a sziklafal satuba fogja, de emberesen, a néző pedig valahol sejtheti, hogy mi fog történni, mert mindez igaz történeten alapul, az pedig nem elég magasztos, ha öt nap után éhen hal a főszereplő: bizony, itt nagy keménységek várnak miránk- a film címe is itt tűnik fel először, mögötte James Franco félelemmel teli kutyaszemeivel. Mindettől egy csapásra átfordul az eddigi mókás természetjárás.

Amellett, hogy fogós felvezetést kaptunk remek zenével és főszereplővel, minden további nélkül el lehetett volna szúrni a filmet, hiszen ha sarkítva gondolkodunk, mégiscsak egy egyszemélyes drámát feltételez a szinopszis (látjátok, nem tudok, csak Aronos képeket linkelni), nem valami izgalmas helyszínnel- de a rendező vagy akárki is megcsinálta, egyedi módon kitolja a teret és az időt, akkora nyalánkságokat csempész bele az alapsztoriba, hogy csak győzzem követni őket. Hol lassítja a felvételt, hol felpörgeti, kihasználja a kézi kamerát, illetve amikor a szerdai nap úgy kezdődik, hogy beleszalad a képünkbe a pisi- ahhh, felbecsülhetetlen élmény!

Aron megható, önkritikus visszaemlékezései keverednek a reménnyel, a tébollyal, a hallucinációkkal- a kedd reggeli tudathasadásos morning show iszonyatos öniróniát hordoz magában (lásd fent), sokan leírták már, és még többen fogják márciustól (akkor jön idehazára), hogy a film egyik csúcspontja. Bár hülyeség is ez a szó, gyakorlatilag az elejétől a végééig egy kiforrott mesterműről van szó, a finom humor (Ne vegyetek olcsó kínai bicskát) és a komoly dráma (uhh, amikor rájövünk, hogy mennyire az isten háta mögött küszködik a srác) felváltva váltogatják egymást. Téged meg jól beleszögeznek a székbe.

És még csak ezután jön a java, elmondanám, hogyan végződik a film, de remélhetőleg mindenkinek van annyi esze, hogy kifundálja- végül is lényegtelen, mert az utolsó negyed órára nem lehet felkészíteni a nézőket (a legtöbb kritikának-így ennek sincs sok értelme, látni kell és nem olvasni), rendkívül megható jelenetekkel zárul Aron története, a végéig tökéletes, nem rontja semmi az összképet, szó sincs giccsről, mestermű- a filmzenét nem győzöm ajnározni, végre ismét szóhoz jut a Sigur Rós. A túlélő srác csak értetlenül néz az őt körülvevő riporterekre, az "igazi" Aron is megjelenik a feleségével és a kisfiával, az záró sor pedig igencsak slusszpoén.

A végeláthatatlan és értelmetlen ömlengéseket lezárom, mindenki érzi, hogy ez egy felemelő filmélmény volt, ha meg nem, akkor nem- éljetek boldogan, kiránduljatok sokat, Oscart James Franconak, tisztelgést Aron Ralston személyének... és a szabadulás, az milyen ominózus is volt!

5/5